Két olyan hobbim van, aminek bármikor képes lennék hódolni: az utazás és a főzés ( majdnem evést írtam helyette, Freud biztos hozzáfűzne valami okosat). Az utazgatás szeretete még az iskolába nyúlik vissza, amikor is az én kedvenc francia tanárom elvitt minket két egymást követő évben a Francia Riviérára, a türkizkék, levendulaillatú Cote d'Azur-re. Gimis koromban is volt szerencsém megfordulni Európa nagyon különleges részein, mint Wales, Párizs vagy épp a Riviéra újra, idősebben.
Azonban az egész ott kezdődött, hogy a legjobb barátnőimmel egyöntetűen azt kértük érettségi ajándékként, hogy finanszírozzanak egy hetes, tengerparti nyaralást. A választásunk pedig az Olaszország északi partján fekvó Riminire esett. Csodálatos hetet töltöttünk el együtt, ráadásul az tette kölünlegessé igazán ezt a nyaralást, hogy azokban a napokban derültek ki a felvételi eredmények... mi pedig egymást túlharsogva telefonáltunk haza boldogan és ugráltunk egymás nyakába az utca kellős közepén.
A nyaralás sikerén felbuzdulva következő évben is együtt mentünk üdülni. A felejthetetlen és mesés Paralia-ra. Természetesen semmi sem ment gördülékenyen, ami miatt akkor kis híján agyvérzést kaptunk, de ma már csak nevetünk rajta. De nekem az a nyár egy sokkal fontosabb dolog miatt lett igazán szép emlék. Az előzőekben már említett Nagy Szerelmet ( továbbiakban N.SZ.) ott ismertem meg. Több ezer kilométert tettünk meg, hogy ráakadjunk a szerelemre. Eleinte szerettem volna itthon titokban tartani, de egy hatalmas csokor rózsával a kezemben szálltam le a buszról a Felvonulási téren, így igazából meg se kellett szólalnom.
De hogy visszakanyarodjunk az utazáshoz, bejártam az elmúlt 3-4 évben fél Európát. Voltunk Prágában, Amszterdamban, Párizsban, Bécsben, Isztambulban, Bulgáriában kétszer, a Francia Riviéra összes városában újra, Barcelonában.
Mindegyik út meseszép volt, és ha visszagondolok rá, kicsit összeszorul a szívem, hiszen bármelyik helyre visszamennék. Mindegyik város más dolgok miatt igazán kedves számomra. Volt olyan út, amit a születésnapomra kaptam, és este 11-kor ott állt a számomra legkedvesebb ember, kezében 1 sütivel, amin 20 szál gyertya égett.
Amszterdamba fiúk- lányok közösen mentünk...Barcelonába a szakítást kiheverni egy olyan barátnőmmel, aki végig "fogta a kezem".
Ezen kívül az utazások során általában születtek hosszabb- rövidebb időre szóló barátságok is, de az adott napok hangulatát mindenképpen döntően befolyásolták. Ráadásul rám minden utazás olyan elementáris erővel hat, hogy előtte és utána nagyon sokáig csak pörgök, mint a búgócsiga. A külföldi barangolások alakítják az ember világról alkotott képét, nyitottabb lesz a világra és a kulturális különbségekre.
A főzésról pedig dióhéjban annyit: I lovin' it!! 17 évesen tört rám a menthetetlen érzés, hogy meg akarok tanulni főzni. Apukám születésnapjára rögtön rókagombás csirkefalatokkal debütáltam (tudom, egy átlagos ember egy egyszerű levessel vagy főzelékkel, ne adj isten rántott hússal kezdené, de én már csak ilyen vagyok). Elsajátítottam a legnehezebb részeket autodidakta módon, majd anyukámtól és a nagymamától ellestem az alapokat. Volt olyan időszak, mikor rendszeres főztem, hiszen igény volt rá, én pedig szeretek főzni azoknak, akiket szeretek. Hiszen nincs is jobb annál, mikor fel-alá rohagászol a konyhában, mint egy bolygó hollandi, és egészen beleszédülsz, mire az utolsó evóeszközt is elhelyezed a tányér mellett, és úgy ülsz le az asztalhoz, hogy csatakos vagy, fáradt, a szemed jójózik, és amire a legkevésbé vágysz, az a kaja, amit egy órája kóstolgatsz, hogy kellőképpen sós vagy éppen csipős-e.
Erról eszembe jut egy vicces történet. 18 éves voltam, érettségi előtt egy hónappal jártunk, mikor is az akkori titkos szerelmem bejelentkezett hozzám ebédre. Természetesen sütöttem- főztem, mint a hülye, tudtam én, hogy ez felhívás keringőre. Az ebéd biztos nagyon jól sikerült, én egy- egy falatot tudtam csak legyűrni idegességemben. És ez bizony megtette a hatását a nap további részében. Ugyanis szereplőnk egyszer csak felpattant, udvariasan elköszönt, azaz nagyon nagyon finoman szólva elhúzott. Én pedig ezen annyira elkeseredtem és megsajnáltam saját magamat, hogy mosogatás közben sikerült meginnom egy üveg Cabernet Sauvignon-t. A hatás nem maradt el, ültem a kanapén törökülésben és majd megszakadtam a röhögéstől. Viszont tisztában voltam azzal is, hogy a szüleim pár óra múlva hazaérnek, és addigra nekem ki kell józanodnom. Megsúgom: nagyjából sikerült.
A legnagyobb elismerést pedig a nagymamámtól kaptam, aki remek szakácsnő volt. Provance-i fószerkeverékből csináltam pesto-t a húsra, amit ő agyon dícsért és még repetázott is belőle. Remélem egy napon belőlem is olyan remek háziasszony lesz, mint amilyen a nagymamám volt!
Egy szó mint száz, a konyhában remekül megállom a helyem, minden beképzeltség nélkül.
